Az elmúlt években egyre többször találkozom olyan hajmeresztő törvénymódosításokkal, amelyek komolyan elgondolkodtatnak: hová lett a társadalmi ellenállás? Hová lett az az öntudat ami emberek ezreit vitte utcára alig egy évtizeddel ezelőtt, ami miatt az én generációm is élőben láthatott égő autókat az utcán, és amivel lépten-nyomon találkozom az élet apró területein? Hová lettek azok az emberek és  hangok, amelyek az egyik ország-vezetést mindenféle mérlegelés nélkül a sárba taposná hazugság miatt, egy másik ország-vezetés ellen viszont akkor sem emelkedik fel, amikor évek óta gyakorlatilag nyíltan hazudik?

Rengeteg olyan törvényt vagy állami beruházást lehetne példának felhozni, amik ezeket a kérdéseket vetik fel bennem, én most a szülőtartásról szólnék.

A labdarugó-Európabajnokság hevében a társadalom és a média finoman átsiklott egy igencsak fontos törvény életbelépése felett. Vagyis nem is tudom mennyire fontos, elsőre magam is átsiklottam felette, de aztán jobban belemélyedve egy egészen vérfagyasztó jogi aktussal találtam szemben magam. Arról van szó ugyanis, hogy törvénybe iktatták, hogy a szülő eltartásáról a gyermek köteles anyagilag is gondoskodni, mindezt úgy, hogy a szülőt ténylegesen eltartó személy vagy szervezet is bármikor jogi úton követelheti az eltartásra fordított összeg megtérítését a gyermektől. Persze nem eszik olyan forrón a kását, egy csomó kiegészítés létezik - elsősorban az eltartás sorrendjéről -, a pontos jogi értelmezést itt és itt lehet elolvasni, de nem ezt akarom most boncolgatni. Hanem azt, hogy az állam a saját feladatát, amelyet jól látható módon nem képes ellátni, egy elegáns mozdulattal az állampolgárokra testálja. Ráadásul jóformán egy olyan ultrakonzervatív családmodellt is a nyakunkba varr, amely elől alig-alig lehet elmenekülni.

Hogy is van ez akkor? Egy szülői pár saját döntése alapján vállal gyermeket. Ez idáig rendben is van - mondjuk azt hagyjuk, hogy egynemű párok esetén ez mennyire lehetséges a mai Magyarországon. Az azonban mindenképpen fontos szempont: ez a gyerekvállalás egy szülői döntés eredménye. A gyerek szempontjából azonban nem az. Én nem döntöttem el, hogy megszületek, és nem választhatom meg a szüleimet. Tehát a jog azon passzusa, hogy a szülő eltartani köteles a gyermeket - mindezt az anyagi lehetőségeitől függetlenül - igazából érthető. Ennek fordítottja viszont maximum csak elvárható, de törvénybe illeszteni mindenképp komoly beavatkozás a családi életbe. Gondoljunk bele egy picit. Mennyire kóros és végletekig mérgezett egy olyan szülő-gyermek kapcsolat, amelyben bírósági eljárás szükséges ahhoz, hogy a gyermek gondoskodjon a saját szüleiről? Egyáltalán nem mindenkinek olyan idilliek a kapcsolatai a szüleivel, hogy ez magától értetődő legyen. Mint mondtam, a családi kapcsolat létrejöttéről kizárólag a szülő dönt, amikor gyermeket vállal.

Másik oldalról megközelítve a kérdést. Matekozzunk egy picit, KSH adatok következnek. Semmiféle tanácsadó politológiai háttérintézmény, csak 10 perc matek a nyilvánosan hozzáférhető adatokkal. Létezik egy olyan fogalom, hogy 'Nyugdíjjárulék'. Ez a hatályos szabályok szerint a bejelentett fizetés 10%-a. A foglalkoztatottak száma 4 241 400 fő, az átlagjövedelem 263 300 forint. Ez azt jelenti hogy az állami kasszába befolyó nyugdíjjárulék 111 676 062 000, azaz száztizenegymilliárd-hatszázhetvenhatmillió-hatvankétezer forint - 4 241 400 fő * 26 330 forint. A kiadás oldalon: 2 727 041 fő részesült nyugdíjban 2015-ben, 106 462 forint átlagos nyugdíj mellett. Ez összesen 290 326 238 942, azaz kétszázkilencvenmilliárd - háromszázhuszonhatmillió - kétszázharmincnyolcezer - kilencszáznegyvenkettő forint. Tehát szűken vett értelemben két és félszer több kiadása van az államnak nyugdíjakra, mint amennyi bevétele van ugyanebből a tételből. Ez önmagában hatalmas probléma, és ezek természetesen csak átlagolt értékek, ennél jóval árnyaltabb a kép. Az azonban biztos, hogy a különbözetet valahonnan elő kell teremteni a rendszerből.

Felmerül a kérdés, hogy pontosan mi is lett a 2010-es nyugdíjreform során az állami rendszerbe került 3000 milliárd forinttal. Ez az összeg legalább 10 évre biztosította volna a nyugdíjkiadásokat. A kormányzati kommunikáció szerint meg kellett védeni a nyugdíjakat az élősködő külföldi cégektől - magánnyugdíj-pénztáraktól. Másrészt az összeg majdnem 70%-át - 2034 milliárd forintot - az államadósság csökkentésére fordítottak. A baj ezzel csak az, hogy Magyarország külföldi valutában van eladósodva, így az adósság mértéke függ a forint árfolyamától. Viszont mi forintban törlesztettünk. Vagyis akkori árfolyamon váltott valutában. Az eredmény pedig nem túl felemelő. Az államadósság a reform előtti évben 78,4 milliárd euróról ugyan lecsökkent 72,2 milliárd euróra, 2015 végére azonban már 80,3 milliárd euró volt. Az euró árfolyama pedig a reform idején lévő 265-270 forintos árfolyamról 2015 év végére elérte a 310-315 forintot. Ennyit arról, hogy milyen jó gazda az állam. Kamatozó kincstárjegybe fektetve ezt az összeget, 2,25%-os éves kamatozás mellett évente csak a kamat 67,5 milliárd forint. Ennyivel kevesebbet kellene előteremteni más szektorokból a még mindig meglévő különbözet leküzdéséhez.

De ez most nem egy költségvetési jellegű bejegyzés, kanyarodjunk vissza a szülőtartáshoz.

Az új törvény kimondja, hogy amennyiben megállapítást nyer, hogy a gyermek köteles fizetni a szülei eltartásáért, akkor az csak abban az esetben valósítható meg, ha az érintett gyermeknek erre van megfelelő anyagi fedezete - ráadásul ez a követelés az EU-n belül bárhol behajtható. Hogy ki állapítja meg, hogy mi a megfelelő? Erre a szakemberek is nehezen tudnak csak válaszolni. Mint ahogy arra is, hogy egyáltalán kinek jár pontosan ez az ellátás. Igényelheti például mostohaszülő? Vagy olyan nevelőszülő, aki csak bizonyos ideig vett részt a gyermek nevelésében? Egyáltalán, elképzeljük az egész jogi hercehurcát? És az milyen hatással van a családi kapcsolatokra? Én személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy a saját szüleimmel való utolsó találkozásról egy tárgyalóterem jusson eszembe. De ha mégis elmérgesedik a viszony a szülő és gyereke között? Nyilván szükség van egy védőhálóra, mert az is előfordulhat, hogy a szülő legjobb szándéka ellenére sem lesz jó a viszonya a gyerekével. De mennyire beteg az a gazdaság, az a társadalom, ahol egy élet munkájával ezt a védőhálót, egy tisztességes öregkort nem képes magának megteremteni bárki, aki keményen dolgozik érte? Mennyire beteg az a társadalom, ahol időseket verni, kifosztani és megalázni csak akkor bűn, ha arról felvétel készül és beszámol róla valamelyik országos médium - máskülönben mé' nem tetszett magára jobban vigyázni, csókolom?

"Minden generáció intelligensebbnek gondolja magát a megelőzőnél, és bölcsebbnek a következőnél" - ezt nem én találtam ki, hanem George Orwell. Számomra ebben a kontextusban ez azt jelenti, hogy jobb lehetőségeink vannak az öregkorra felkészülni mint szüleinknek - a globalizáció ma eljutott arra a szintre, hogy egy kis utánajárással el tudunk igazodni a pénzügyek világában. Ugyanakkor jó szívvel senki sem akarhat a gyerekétől függni idős korában, legalábbis aki tudatosan erre készül, annak erősen megkérdőjelezem a morálját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.