Kezdhetném így is: Európának, benne Magyarországnak soha ekkora szüksége nem volt még hazaszeretetre, mint a mostani időkben. Az Európai Unió az eddig tapasztalt legnagyobb válságát éli, a gazdaságot csak az olcsó munkaerő és hatalmas adókedvezmények miatt ide települő cégek tartják életben. Látszólag a migrációs válság lassan felemészti a társadalmat, mintha semmi más téma nem is létezne. És a "migrációs válság" alatt nem csak a hozzánk, vagy rajtunk keresztül menekülő emberek tízezreit értem, hanem a tőlünk elvándorolt százezreket is - igaz róluk egy szó sem esik. Az emberek idegei teljesen kikészítve, mindenki pattanásig feszült, és ami a legeslegelkeserítőbb: mindenki végtelenül, zsigeri szinten fáradt.

De butaság lenne azt mondani, hogy "soha ekkora szükség nem volt". Középiskolás történelemtanárom szavait idézve: "Minden eseményt vagy helyzetet a saját történelmi kontextusában kell vizsgálni". Épp ezért úgy gondolom, hogy hazaszeretetre mindig, minden pillanatban szükség van. Pláne egy ország vezetésének, amely a Haza szolgálatában áll (és nem fordítva).

Ehelyett mit kapunk? Populista szólamokra épülő, fröcsögő nacionalizmust. Olyan életveszélyes politikai kommunikációt és manővereket, ahol a saját nemzeti érzelmünkre alapozva nyomnak le a torkunkon elképesztően veszélyes gondolatokat. Nem csak itthon, szerte Európában. Nézzük meg a britek lassan komédiába illő EU-s függetlenségi megmozdulását. Populista politikusok nacionalista lózungokat hangoztatva a tönk szélére sodorták az országot egy átgondolatlan politikai kampánnyal és népszavazással. Hogy ez mennyire így van? A kilépéspárti oldalon az összes húzó egyéniség beadta lemondását, kiszállt a további tennivalókból, mondván "elértük, amit akartunk, az emberek a kilépés mellett szavaztak, innentől kezdve nem a mi feladatunk továbbvinni a dolgokat". Hát de még mennyire, hogy de. A Királyság a szétbomlás szélén, a belső feszültségek soha nem látott mértékben feszítik a társadalmat. És természetesen az EU-nak pedig egy pillanat alatt telecsusszant a naci, hogy akkor lehet innen elhaladni amerre akarni tetszik, de lehetőleg minél gyorsabban.

Valamiért képesek vagyunk azt hinni,  hogy tanultunk a történelemből. De mégis azt látjuk, hogy amint a tragédiák sorát átélt nemzedék és az azt követő két három generáció kollektív emlékezetében halványodnak az átélt borzalmak, úgy a következő generációk hajlamosak ismét ugyanolyan patthelyzetbe terelni az eseményeket. És a patthelyzet feloldása elkerülhetetlen módon a világégés.

De hogy milyen szinten áll ma Magyarországon ez a folyamat? A mindennapi közbeszédet igen jól tematizálja a politikai élet. Gyakorlatilag semmi másról nem hallani, hogy az aktuális politikai elit mit nyilatkozott, ki kibe szállt bele, kinek milyen ötlete támadt vagy ki mennyit lopott el (olyan összeget hangoztatva, amit a hétköznapi emberek, kik párezer forintos béremelésért éveket dolgoznak, feldolgozni sem tudnak). És nem az elmúlt 5-6 évről beszélek, hanem az elmúlt 20-25-ről, amire vissza tudok emlékezni, amit nem könyvből olvastam, hanem megéltem. Igen, akár gyerekfejjel. Mert mennyire érdekelt engem, ki az a Kádár Béla vagy Antall József? Egyáltalán semennyire sem. Arra viszont emlékszem, hogy elsötétült a rajzfilm és egy komor hangú és nagyon szomorú tekintetű néni vagy bácsi (már nem emlékszem) arról beszélt hogy egy másik bácsi meghalt. És aztán láttam a tanácstalanságot szüleim szemében. Aztán láttam a reményt. Aztán pár év múlva újra a tanácstalanságot. És ez az érzelmi hullámvasút így ment tovább hosszú-hosszú éveken keresztül. Csak a reményteli tekintetek és pillanatok jöttek/jönnek egyre ritkábban. A komor és kilátástalan érzések viszont szinte a mindennapok részévé váltak. Sikerült egy olyan korba megérkezni, amelyben lényegében nem lehet erről a témáról nyíltan beszélni, de egy életet - mit életet, egy hetet sem! -  leélni sem anélkül, hogy ne esnénk át rajta ezerszer. Baráti társaságok mennek tönkre politikai nézetek miatt, lassan kenyeret nem lehet venni egy kövér Gyurcsányozás vagy Orbánozás nélkül.

Ami pedig rohadtul sérti a hazafiságomat: nem nagyon merem bevallani, hogy vannak román, zsidó, muszlim vagy meleg barátaim, rokonaim. Külföldön nem szeretem bevallani, hogy magyar vagyok, mert megkérdezik hogy mennyiért húznék fel egy kerítést a kert végében. Otthon félek bevallani, hogy külföldön dolgozom éjjel és nappal, hogy tisztességesen megéljek - mert akkor hazaáruló vagyok. Egyáltalán, elvették tőlem azt az örömöt, hogy büszke legyek a Hazámra. És nem, sajnos az a maréknyi ember, akik világraszóló sikereket érnek el - zömében külföldön, nem teszi az országot méltóvá a büszkeségre.

Tudod mi tenne büszkévé? Ha segíteni próbálnánk az elesetteken. Ha próbálnánk olyan rendszert kialakítani, ami visszavonzza a külföldre menekült emberek százezreit. Ha végre egy cigány fiú vagy lány ugyanakkora eséllyel lehetne orvos vagy ügyvéd mint bárki más. Ha a szociális rendszer lenne olyan erős, hogy a szülő egy átdolgozott élet után ne kényszerüljön arra, hogy a gyere tartsa el.

És tudod, hogy mi keserít el rohadtul? Hogy látom az orvos anyámat három munkahelyen dolgozni egy normális fizetésért. Hogy látom az odaadó és lelkes tanárokat, tűzoltókat, mentősöket, rendőröket megalázó fizetésért dolgozni. Hogy a 21. századi Magyarországra nyugatról megérkezve Hegyeshalomnál húgyszagú bódéból kell autópálya-matricát vásárolnom, miközben feltörik a kocsimat (megtörtént eset). Hogy a bankban letegeznek, mintha egy sajtbit akarnék venni. És ami a legborzasztóbb, félek attól, hogy mit hoz a jövő.

Ami pedig a hiú hazafiságomat sérti. Nem hordhatom büszkén szeretett hazám nemzeti jelképeit, mert azokat aljas módon kisajátította a politika. Az elmúlt évtizedek politikai elitje elérte, hogy nem tudom jó szívvel felvenni a Kokárdát, mert az egy párt jelképe volt, amivel nem értek egyet. Nem tudok jó szívvel fölvenni egy gyönyörű Bocskai öltönyt, mert az egy párt jelképe, amivel nem értek egyet. Nem tudok jó szívvel egy szép piros szegfűcsokrot adni a gyerekem tanárának, mert az egy párt jelképe volt, amivel nem értek egyet. Lassan már Heinekent inni is bűn, mert van rajta egy istenverte vörös csillag.

Szeretem-e a hazámat? Igen. Szeretek a külföldi barátaimnak mesélni a történelmünkről, a találmányainkról. De minden egyes alkalommal megkérdezik: mi ez a szomorúság a szemedben? Mintha egy lezárt, véget ért, múltbeli dologról beszélnél? Most nem jó a helyzet otthon? Nem tudok erre megnyugtatót válaszolni. Szeretem-e annyira a hazámat ayynira, hogy feladjam érte a külföldi jólétemet? Egyelőre nem, mert nem látom, hogy ezért otthon bárki hálás lenne. Inkább attól félnék, hogy mikor alkotnak arról visszamenőleges hatályú törvényt, hogy aki külföldön dolgozott annak plusz jóléti adót kell fizetnie. És mert nem teremtődnek otthon olyan munkahelyek, amelyek hosszútávon biztosítanák azt, amit keresek.

Nem gondolom, hogy egyedül vagyok ezekkel a gondolatokkal. És azt sem gondolom, hogy én lennék az egyetlen, aki tenne ezek ellen valamit, bármit. De úgy gondolom, hogy ez nem az én feladatom, nem az én korosztályom feladata. Pusztán azért mert nem vagyunk szavahihetőek, hitelesek. Még nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.